A kármentesítési stratégiák általános jellemzői

A szennyezőanyagok feldúsulása a környezetben civilizációnk fejlődésével párhuzamosan nőtt. Az ipari forradalom az életszínvonal emelésével egy időben egyre több veszélyes anyag előállítását és felhasználását, ezek környezetbe történő kiszabadulását, hulladékhegyek termelését is eredményezte. A sok évtizeden át tartó, ellenőrzés nélküli szennyezőanyag-kibocsátás a környezet elszennyeződéséhez vezetett, amit a 60-as években megszaporodott talajvíz szennyezések jeleztek. A kormányoknak át kellett értékelniük addigi talaj- és vízvédelmi politikájukat, a környezet megóvásáért vállalt felelősséget.

A környezetvédelmi célkitűzésekkel összehangolt talaj- és vízvédelmi stratégiák kialakítása, jogi-műszaki szabályozásának létrehozása és alkalmazása a fejlett európai országokban és az Egyesült Államokban már a 70-es évek elején megkezdődött. A szennyezett területek problémája teljes súlyával azonban csak a 80-as években került napirendre, amikor fény derült az emberi egészséget és a környezetet veszélybe sodró, már bekövetkezett komoly környezeti károsodásokra.

A károk felszámolása kapcsán az országoknak szembe kellett néznie egy sor olyan társadalmi vitákat kiváltó problémával, mint a felelősségre vonás kérdése, a költséges kármentesítési munkák finanszírozása, a földhasználat, valamint az ingatlanok értékvesztése, amelyek még messze nem tekinthetők megoldottaknak.

Ezek a problémák különösen a már felhagyott tevékenységekből származó, régi keletű szennyezéseket érintik, ahol az általánosan elfogadott "a szennyező fizet" elv sok esetben nem érvényesíthető, kiváltképpen a szennyező személy felderíthetetlensége, bizonytalansága, vagy a felelősség elévüléséből eredően annak polgári jogon alapuló megtagadása miatt. A probléma kezelését egyre több országban állami szintre emelik kármentesítési programok létrehozásával. Egyes országokban, mint Németország, Hollandia, Dánia, Egyesült Államok, a kormányszintű programok már az 1980-as évek közepétől működnek, a többi fejlett európai országban folyamatban van ezek megszervezése és bevezetése.

Az USA-ban a felhagyott szennyezett területek kármentesítését célzó programot törvénybe iktatták (Superfund Program). Más országokban környezetvédelmi törvények és más speciális jogszabályok támogatják a kármentesítési programokat.

A kármentesítési tevékenység finanszírozását külön keretből oldják meg, amelyek bevételi forrásai leggyakrabban a termék- és hulladékadók, környezetvédelmi jellegű járulékok és bírságok. Más finanszírozási konstrukciókat is keresnek és létrehoznak, mint például az ipari-gazdasági szférával való együttműködés (Dánia, Németország, Franciaország), valamint a kompenzációs formák megteremtésével szélesebb társadalmi körök bevonása, részesedése.

A tagállamok kármentesítési tevékenységét és a programok megszervezését, lebonyolítását az Európai Unió is támogatja speciális alapok, külön keretek létrehozásával. Így például az EU Kohéziós Alapból Spanyolország, Portugália, Görögország és Írország kapnak támogatást a környezetvédelmi, kármentesítési és közlekedési programok megvalósításához.

Ezzel egy időben az európai szervezetek és az Európai Unió növelni kívánja a tagállamok felelősségvállalását a környezet megóvásában.

1995-ben az Európa Tanács tagországai - néhány ország kivételével (pl. Nagy-Britannia) - aláírták a környezetei felelősségről szóló egyezményt.

A talajvédelem általános elveit az Európa Tanács még 1972-ben fogalmazta meg az Európai Talaj Chartában, amely a talajt mint közös örökséget és könnyen elpusztítható, meg nem újuló természeti erőforrást definiálja. Emellett a charta lefektette a talajvédelem multifunkcionális elvét, mely szerint alkalmassá kell tenni a talajt minden funkciójának érvényesülésére a jelenlegi és a jövőbeli földhasználatok részére.

Ezt az elvet az európai országok, az USA és Kanada is beépítették talajvédelmi és talajtisztítási politikájukba.

A másik - a kármentesítésben is elfogadott alapelv - a fenntartható fejlődés elve, amely egyenlő élet- és környezetminőséget, valamint környezethasználati esélyeket hivatott biztosítani a jövő nemzedék számára is.

A felszín alatti vizeket több európai állam stratégiai fontosságú készletnek tekinti, amelynek védelme élen jár a prioritások között.

A gyakorlatban azonban a közös célok megvalósításába - különböző mértékben ugyan, de - beleszólnak a gazdasági realitások és a területhasználati célok is. A fő kérdés ugyanis az, hogy milyen mértékig kell megtisztítani a talajt. Ennek pedig közvetlen kihatásai vannak a kármentesítés költségeire, a területhasználat lehetőségeire és a földterület árára is.

Az országokat ebből a szempontból két táborba lehet sorolni. Az elsőbe azok az országok tartoznak, melyekben a kármentesítés gyengébb szálakkal kapcsolódik az országos víz- és talajvédelmi politikához. Ezekben az országokban szorosabb a kapcsolat a kármentesítési célok és a területhasználat céljai között (pl. Németország). A talajtisztítást itt a területhasználat és annak érzékenysége figyelembevételével hajtják végre.

Egyes országok, mint például Dánia - 12 éves kármentesítési tapasztalataira támaszkodva - , a korábbi "idealisztikus" szemléletről, mely szerint minden szenyezett területet a talaj multifunkcionális elvének megfelelően meg kell tisztítani, áttér pragmatikusabb nézetekre. Jelenleg bizonyos mértékig már eltűrik a csak részben megtisztított, vagy szennyezett területek jelenlétét, amennyiben ki van zárva a szennyezés további terjedése és biztosított ennek ellenőrzése. A vízvédelemben a kiemelt jelentőségű felszín alatti vizbázisok kijelölésére és azok fokozott védelmére helyezik a hangsúlyt. Ennek érdekében az ezeken a területeken található veszélyes szennyezőforrások felszámolása a cél.

A kármentesítés egyik jelentős kérdése a szennyezett területek minősítése, a kármentesítési prioritások meghatározása, ezekhez a minősítési és prioritási kritériumok kiválasztása. Ezen a téren is eltérőek a vélemények. A két szélső esetet az ún. "Holland jegyzék" és az "USA-megközelítés" képvisel.

Az első a szennyezőanyag-koncentráció szabványosított határértékeire támaszkodó szemlélet. Ennek alapján határozzák meg a kármentesítés (beavatkozás) szükségességét, s a tisztítás mértékét is a határérték (célérték) alapján jelölik ki. A kockázatelemzést a beavatkozás sürgősségének meghatározásához, ill. a későbbi munkafázisokban a tisztítási technológia kiválasztásához használják fel (Hollandia).

Az USA-szemlélet ezzel szemben az egyedi megközelítést képviseli, amennyiben minden egyes vizsgált területen egyedi kockázatfelmérések segítségével és az egyedik kármentesítési célok figyelembevételével történik a prioritások meghatározása.

Az utóbbi néhány évben ezen a téren is tapasztalható a szemléletek közeledése. Már minden ország abba az irányban halad, hogy a határértékeket a kármentesítési folyamat első fázisaiban, a szennyezések feltárása, előzetes értékelése során vegyék figyelembe, az egyedi kockázatelemzés pedig a részletes vizsgálatok, értékelések keretében, a beavatkozási mód, a technológia kiválasztását célzó későbbi döntéshozatalban kapjon szerepet.

Ki kell hangsúlyozni azonban, hogy valamennyi országban a legfontosabb cél az emberi egészség megóvása, ami kizárólagos prioritást kap, amennyiben azt közvetlen veszély fenyegeti.

A kármentesítést az ún. prioritási listák alapján hajtják végre. Több országban a listák előkészítéséhez egységes értékelési elvekre támaszkodó - a szennyezőforrások, szennyezett területek prioritási besorolására alkalmas - egyszerűsített kockázatbecslési módszereket alkalmaznak. Ezen módszerek a kockázati tényezők pontszámokban kifejezett súlyozásán alapulnak Az értékeléshez kiválasztott paraméterek köre, a kockázati tényezők súlyozása, a számítási algortimusok a különböző országokban alkalmazott módszerekben azonban részleteiben eltérnek egymástól.

Valamennyi országban a kármentesítési folyamat indító szakasza a szennyezőforrások és a szennyezet területek felmérése és nyilvántartásba vétele. Ennek gyakorlata - a minősítés követelményeitől függően - országról országra változik. Egyes országokban a számbavételt egybekötik a szennyezés vizsgálatával (talaj- és vízmintavételek), más országokban viszont csak a már meglévő információkra támaszkodnak.

A kármentesítési programok megvalósítása stratégiai szinten az illetékes környezetvédelmi tárcák felügyelete és irányítása alatt zajlik. A végrehajtás azonban általában regionális szinten történik.

Az Európai Közösség 1978. és 1991. között több irányelvet és ajánlást bocsátott ki, amelyek közvetlenül, vagy közvetve érintik a víz- és talajvédelmet, és segítik a tagállamoknak összehangolni nemzeti jogi szabályozásukat. 1996. óta EU-direktívák és ajánlások jelölik ki a kármentesítés egyes szakaszaira vonatkozó célirányokat.

A közös célok elismerése és az irányelvek követése mellett a kármentesítési gyakorlat országonként változik, tükrözve azok társadalmi-politikai és gazdasági sajátosságait.

A kármentesítés terén Európában Hollandia, Németország és Dánia jár az élen, és nagy gyakorlattal rendelkezik az USA is. Ezen országok tapasztalatait több európai ország vette át saját kármentesítési stratégiájának kialakításához, melyek közül Franciaország, Nagy-Britannia, Finnország, Norvégia és Spanyolország kármentesítési gyakorlatát is ismertetjük röviden a későbbiekben.